Előző
Precízió
Következő
Roppant megtiszteltetés ért nemrég: Méltatlan személyemet a Magyar Tudományos Akadémia Növénytermesztési Bizottsága mint köztestületi tagját köszöntötte 80. születésnapom ürügyén. (Tudom ám: nem éppen érdem, hogy megvénhedik az ember; olykor szerencse, máskor szerencsétlenség.) Ennyi idős korában írta a jeles francia gondolkodó, Voltaire egyik, talán leggyöngébb művét, az Irene című színdarabot. Aggódva is adták elő Párizsban, a kudarctól tartva: A közönség azonban megtapsolta a szerzőt. Nyilván annak elismeréséül, hogy egy ilyen öreg fickó még egyáltalán írni tud.

Nos, efféle engedékenység reményében szeretnék néhány gondolatot útnak ereszteni a legújabb „találmány”, a precíziós növénytermesztés margójára. Előrebocsátom: őszinte nagyrabecsüléssel viseltetem mind a föltaláló(k), mind a megvalósító(k) iránt. Talárt elnézik, ha mégis némi fönntartásokkal bátorkodom előhozakodni.

A szóbanforgó elképzelés még szabatosabb műszaki közreműködéssel pótolja az emberi, gondolkodást, valósággal automatizálja az együttérzést a talajjal. Gyönyörű jövőképet vetít elénk, amelyben a gazdára jószerivel csak a szemlélődés hárul.

Nem tehetek róla, ha hosszú és sötét múltamból egy hasonló emlék rajzolódik ki. Akkoriban a „haladó”, sót rohamléptekkel haladt tudomány sok széppel, jóval biztatott. Az elképzelés szerint a derék nagyüzemi vezető karcsú toronyból tekint végig az alatta, körülötte elterülő óriási táblákon. Egyszer-egyszer aztán megnyom egy gombot a bonyolult kapcsolóasztalon. A jeladás nyomán az izgő-mozgó masinák fürgén irányt váltanak, áttérnek a kívánatos műveletre. Permeteznek, poroznak, szántanak, vetnek, aratnak – teszik, amit éppen tenniök kell. Embernek se híre, se hamva hetedhét határban, a bűvös technika mindent elintéz, sőt „lerendez” helyette.

Mi tagadás, ez a látvány kísért, valahányszor hasonló – immár elektronikával és keringő űrhajókkal tökéletesített – újdonságoknak veszem neszét. Pedig a szóbanforgó kísérletek pompásan beleillenek a mai közgazdasági gondolkodás kilövellései közé. Kivált­képpen alátámasztják azt a közkeletű fölfogást; hogy egy-egy ország társadalmi-gazdasági fejlettségét a mezőgazdaságban dolgozók részarányával célszerű mérni. Ahol sokan „parasztkodnak”, az szánalmas, elmaradott vi­dék, ahol meg alig egy-két százaléknyi a „mezei hadak” részaránya, ott az eget verdesi a színvonal. (Nem tudom még pontosan, hogy vonatkozik-e ez az elkülönítés – tegyük föl – az északi vagy a déli sarkokra is; nyilván lesz rá magyarázat.)

Ámde mi legyen a földekről „fölszabadított” népséggel? Vajon használ-e a világnak, ha azzal foglalatoskodnak, hogy a faképnél hagyott föld termését zegzugos csatorná­kon keresztfal eljuttatják a fogyasztókhoz, vagyis illedelmesebben szólva: a szolgáltatásba helyezik át székhelyeiket? Azokat a fogyasztókat kiszolgálva; akik kerek hatmilliárdnyian nyüzsögnek bolygónk felületén. Igazán fölemelő a gondolat: növeljük csak a földirtók ro­vására az egyéb ágazatok alkalmazottainak számát, boldogítsuk őket. Kövessünk el mindent, hogy a megalázó szántás-vetés, kertészkedés, állatgondozás alól fölmentsük felebarátainkat. Bízzuk az ilyesmit inkább a precíziós berendezésekre, hadd gyönyörködjenek az előfizetők a képernyő nyújtotta rémségekben, kényelmes karosszékben nyújtózkodva.

Bizonyára az én készülékembe esett hiba, amikor azt gondolom: nem ezen múlik a jólét. Sokkal inkább az számít, hogy az egyén – beosztásától függetlenül – mennyi értéket állít elő a közjó érdekében. És ha történetesen néhány hektáron több hasznot hajt, mint az Interneten böngészgető társa, akkor mégis csak megbecsülést érdemel. Még akkor is, ha némelyek leparasztozzák.

Miránk, a környezetkímélő módszerek együgyűnek kikiáltott híveire ezen a téren különösen rájár a rúd. Még olyasmit is fölhánytorgatnak, hogy az ökotermelés miatt csappan a hozam, képtelenség lesz a tömérdek éhes szájat betömni. Sajnos, engem másféle gyanakvás keringet. Úgy látom, hogy ebben a nagyfene globalizmusban (magyarul talán nemzetközösülésnek nevezhetném) másféle törvények érvényesülnek. Igaz, hála a tömérdek műtrágyának, növényvédelmező készítménynek, ide-oda ültetett géneknek egyre több termékfölösleg keletkezik. (A vészjósló következményekkel törődni sem érdemes: utánunk az özönvíz.) Nagy gond viszont, hogy a fölöslegeket hol ki kell önteni, hol meg kell gyújtani, mikor kinek mire szottyan kedve. Való tény, ugyanakkor egyre többen vannak, akiknek „bajszán nem billeg morzsa”, akiknek nem jut betevő falat. Csakhogy ezt nem a termelés, jóval inkább az elosztás rovására kell írni – nem futja élelemre a keresetből. A káprázatos üzletközpontok aligha az ő számukra épülnek, az ínyencfalatokat nem nekik rakják a kirakatba.

Vagyis nekiveselkedhetünk a legprecíziósabb eljárásoknak. Elnépteleníthetjük a falvakat. Bezsúfolhatjuk a lakosságot a büszke betonrengetegbe, a letarolt erdők helyén. A kérdés az: mivel töltik ott a napjaikat? Az mégsem megoldás, hogy órákat állnak sorba segélyért. Ez ugyanis – tessék elhinni! – testileg, lelkileg többet árt, mint akár a kapanyél.

Érdemes elgondolkodni azon, amit az Európai Unió olyan nyomatékkal hirdet, a mező-gazdaság három, egyenrangú feladatát hangsúlyozva. Ezek: a termelés, a természeti táj eredeti arculatának megőrzése, végül, de nem utolsósorban a falusi lakosság megtartása tisztességes életszínvonalon. Ha ezeket a követelményeket mérlegelem, mégis csak olyan következtetésre jutok: ne tekintsük alacsonyabb rendűnek azt a munkát, amely az édes anyaföldhöz testközelbe visz bennünket. Előbb-utóbb úgyis oda térünk vissza.

Dr. Sárközy Péter

Előző
Következő