üzenetküldés

A Pilisi Biokertészek erdélyi útja

A Sárközy Péter Alapítvány a Biokultúráért alapítvány keretében működő piliscsabai Biokertész Klub tagjai 2015. augusztus 12-16. között erdélyi tanulmányúton vettek részt.

 

A csoport tagjai – melyek közül négyen először voltak Erdélyben – először a Király-hágón álltak meg. A következő megálló Nagyváradon volt, ahol a székesegyházat és környékét tekintettük meg. Innen továbbutaztunk Kalotaszeg térségébe, Kalotaszentkirály-Zentelkére, ahol Bálint-Palkó András és szülei, Erzsébet asszony és Józsi bácsi fogadták a csoportot.

Kalotaszeg nevét a Kalota patakról kapta. A gyér szláv lakosságú területet a honfoglalás után a Szil és a Mikola nemzettségek, későbbi nevükön, Kalota nemzetség, szállták meg, a 10. század elején. Híres nagyon díszes, színes népviseleteiről és varrottasairól. Kalotaszeg építészeti ékességei az Árpádkori eredetű, általában többször átépített 4 fiatornyos, festett kazettás mennyezetű, fallal kerített román és gótikus stílusú református templomok. Kalotaszeg részei: Alszeg, Felszeg, Nádas-mente. A Nádas-mentén a legharsányabb a népviselet, ezért Cifra Kalotaszegnek is nevezik.

 

A szállásunk elfoglalása után házigazdánk, Bálint-Palkó András vezetésével megnéztük a szomszédos településen – Magyarvalkón – található, festői szépségű, fazsindelyes, festett kazettás mennyezetű református templomot, melynek erődfalát Rákóczi György fejedelem építette. Az 1848-49-es szabadságharc során a közeli hegyekben az Avram Ianku vezette móc szabadcsapatok elleni harcokban vesztette életét Vasvári Pál, a Rákóczi szabadcsapat őrnagy parancsnokaként. Ennek állít emléket a templom kertjében található faragott kopjafa emlékmű. A magyarvalkói templomban dr. Marton Edit és Barkó József vezetésével több olyan éneket is elénekeltünk, amely a nemzetünkért, a magyarokért, Istenünkért és Boldogasszony Anyánkért szóló imádságok legszebbjei közé tartoznak. Nagyon megindító és lélekemelő volt.

Kalotaszentkirályon szintén a templomot és az Ady Endre Emlékszobát kerestük fel. Kalotaszentkirályt először 1288-ban említi fennmaradt oklevél, ekkor adományozta IV. Kun László király a gyerőmonostori Mikola családnak. 1337-ben Senkral, azaz Szentkirály néven említik, Szent István király tiszteletére szentelt templomáról. A mai református templom a tatárdúlás után épült a 13. században, talán a tatárok által lerombolt korábbi egyszerű templom helyén. 1848. november 7-én a hegyekből lejött móc szabadcsapatok teljesen felégették a falut, így a templom is komoly károkat szenvedett. A helyreállított templomban csak 1994-ben készült el az új festett kazettás mennyezet. A templom udvarán Mátyás király korabeli, 1481-ben öntött harang látható.  A templomot a község református tiszteletese idegenvezetésével tekintettük meg, hálánk jeléül szintén énekekkel kedveskedtünk. Az Ady Endre Emlékszoba a felújított óvoda épületében kapott helyet, ott, ahol a költő Kalotaszentkirályon tartózkodása idején alkothatott. A híres hársfánál – mely a mai óvoda udvarán található – Ady Endre 1914-es, A Kalota partján című versét olvasta fel az idegenvezetőnk, az iskola magyartanárnője.

 

Ady Endre: A Kalota partján

Pompás magyarok, templomból jövet
Mentek át a Kalota folyón
S a hidat fényben majdnem fölemelte
Az ölelő juniusi Nap.
Mennyi szín, mennyi szín, mennyi kedves
És tarkaságban annyi nyugalom
És fehér és piros és virító sárga,
Izgató kék és harcos barna szín
S micsoda nyugodt, nagyságos arcok,
Ékes párták, leesni áhitók.
Papi beszéd kemény fejükből csöndben
Száll el s nyári illattal vegyül.
Mily pompás vonulásuk a dombon,
Óh tempós vonulás, állandóság,
Biztosság, nyár, szépség és nyugalom.
S reám nyilaz a nyugtalanság:
Leány-szemek, Sorsom szemei,
Szemek, melyekben rózsás, húsz éves,
Vidám kamasznak látom magam,
Szebb szemek minden volt szemeknél
S bennük végkép megpecsételtetett
Az én örök-bús ifjuságom:
Vonzódás, drága űzetés
Csapongás a végső csapásig
S imádkozva nézni e nagy szemekben
Magamat és mint vagyok bennük.
Csönd, junius van a szivemben,
Általvonult templomi népség
Belémköltözött áhitata
S e percben a Kalota partján
Biztosság, nyár, szépség és nyugalom.

 

Megjegyzés: A fenti vers forrása az Elektronikus Periodika Archívum, mely a verset eredeti formájában, eredeti helyesírással közli. A verset Ady a Nyugat c. lap 1914. június 16.-i (VII. évf. 12. sz.) számában közölte.

Kalotaszentkirály arról is nevezetes, hogy amikor 1944-ben, a bécsi döntéssel visszakerült Magyarországhoz, a magyar-román határ a falutól 1 km-re húzódott. A falu 1966-ban egyesült Zentelkével és napjainkban Kalotaszentkirály-Zentelke község központja. Ma is magyar település, a magyarok aránya 90% feletti. A község és környéke festői fekvése, nyugalma, rendezettsége, a csoport minden tagjának tetszését elnyerte.

Másnap továbbindulás előtt megnéztük a Bálint-Palkó család gazdaságát, a bivalyaikat, melyek tejét meg is kóstolhattuk a reggeli alkalmával. Bálint-Palkó András a Bioterra, a Romániai Biogazdálkodók Egyesületének tagja, korábban ő is ellenőrzött biogazdálkodó volt. Szeretnénk ezúton is megköszönni neki és kedves szüleinek a szíves és meleg fogadtatást és vendéglátást.

Kolozsvár irányába indultunk tovább, Bánffyhunyad érintésével, mely Kalotaszeg egyetlen városa, egyben központja is, ahol már a románok többségben vannak. Kb. 9 000 lakosa van, melynek mintegy harmada magyar. Leghíresebb építészeti értéke a gótikus temploma, melyet a csoportunk is felkeresett. Főhajója a XIII. században, a torony a XV. században épült. Festett kazettás mennyezetét Umling Lőrinc festette. A templom történetét a helyi református gyülekezet kántora ismertette, aki kérésünkre még a templom orgonáját is megszólaltatta, így alkalmunk nyílt elénekelni a magyar Himnuszt is. Ezután elbúcsúztunk a kántortól és újra útnak indultunk.

Kolozsvár nevezetességeit Móricz József mutatta meg. Megnéztük a Fő teret, a Szent Mihály templomot, Mátyás király szülőházát és híres szobrát. A házsongárdi temetőben neves elődeink nyughelyeit kerestük fel. A kolozsvári városnézést a Farkas utcában zártuk. A programba beiktattunk egy ebédet a neves, keresztény Agape étteremben.

A városnézés után felkerestük dr. T. Veress Éva híres kertjét, melyet a Pilisi Biokertész Klub tagjai a Sárközy Péter Alapítvány által a Biogazda füzetek sorozatban, 9. kötetként kiadott Az én biokertem című kiadványból már korábban megismerhettek. Mégis, a kert személyes felkeresése és a tulajdonosa-művelője, dr. Tóthfalussy-Veress Éva által történő bemutatása tette teljessé az élményt. Éva lelkesen, ugyanakkor a szárazság okozta károk miatt kissé „szégyenkezve” mutatta meg nekünk Kolozsvár belvárosában fekvő, apró, de nagyon szépen gondozott és színes biokertjét. A kertben számos különféle növényfajt találunk, a különféle zöldségektől kezdve a gyümölcsfákon keresztül egészen a szőlőig. Nagyon szépen látszott, hogy milyen gondos, szakértő kezek művelik a kertet. Évának nincs miért szégyenkeznie, sőt, inkább büszkének kell lennie, hogy még ebben a szokatlanul forró, száraz időszakban is igen sok növénye gyönyörű szépre megnőtt, egészséges maradt. A kert megtekintése közben a csoport tagjai számos praktikus és szakszerű tanácsot is kaptak a házigazdától kérdéseikre. A kert megnézése után Éva hideg almakompóttal vendégelte meg a csoportot, mely a tikkasztó hőségben nagyon jól esett mindenkinek.

A kert megtekintése után, késő délután-kora este Móricz József, aki a torockói út további részében a házigazdánk volt, vendégül látott minket saját házának kertjében. A mics mellé a felvidéki Peszek-Tergenyén augusztus elején megrendezett, II. Lekvár és Bor Versenyen aranyérmes borát szolgálta fel. A vacsora előtt és után egy nagyon jó hangulatú baráti beszélgetés zajlott, így gyorsan eltelt az idő, és csak a késő esti órákban indultunk el szállásunkra, Torockóra. A késői érkezésünk ellenére a torockói szállásainkon – két háznál találtunk férőhelyet a csoportunk tagjai számára – mindkét házigazdánk kedvesen, szívélyesen, pálinkával és torockói forrásvízzel fogadott bennünket, ami nagyon jól esett.

Pénteken a reggeli után csatlakozott hozzánk Móricz József felesége, Judit asszony, aki ezen a napon az idegenvezetőnk volt, majd Torda felé vettük az irányt, ahol végigjártuk a Tordai-hasadékot, a felső végétől kezdve. A csoport több tagja még nem járt korábban ezen a fantasztikus szépségű, hatalmas függőleges sziklafalakkal és egy szűk patakvölggyel jellemezhető természeti környezetben, így nekik különösen nagy, örök élményt jelentett az amúgy egyáltalán nem könnyű gyalogtúra. Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy csoportunk minden tagja kivétel nélkül teljesítette a vadregényes, olykor igen szűk sziklapárkányokon vezető, csúszós, veszélyes túraútvonalat. Már csak azért is, mert a csoport tagjai nem a legfiatalabb korosztályból kerültek ki. A hasadék alján, a Torda város melletti dombok közé kiérve, örömmel és fáradtan fogyasztottunk el egy italt és egyetértettünk abban, hogy jó volt végre egy kicsit leülni. Pedig még egy kihívás előttünk állt aznapra: a hasadék után a tordai sóbánya megtekintése következett.

A tordai sóbánya látogatóközpontját a közelmúltban alaposan felújították, fejlesztették, így a bánya igen szép kora ellenére egy modern, nagyon jól kiépített és így még inkább maradandó élményt jelentő látogatást tehettünk ezen a helyen. Egy bánya hangulata mindig különleges, egy sóbányáé még inkább. A tordai sóbánya belső méretei viszont testközelből egyenesen megdöbbentőek, lenyűgözőek, főleg, amikor az ember először jár itt. Így nem csoda, hogy belsejében jutott hely a gyógyászati célú hasznosításon felül, a szokásos bányászati eszközök bemutatása mellett, például pihenőpadoknak, minigolf-pályának, ping-pong asztaloknak, büfének, egy külön színpadnak legalább 100 főt befogadó közönségtérrel, óriáskeréknek, sőt, még egy csónakázótónak is. A tordai sóbánya mai formájában egy olyan hely, amit egyszerűen látni kell. Ugyan sok lépcsőt kell végigjárni, míg lejutunk – saját számításunk szerint legalább 30-35 emeletnyi szintkülönbséget tettünk meg a bánya legalsó, látogatható pontjáig, a csónakázótóig –, két lift is a vendégek rendelkezésére áll, hogy kényelmesebbé tegye a látogatást. Ráadásul a sóbánya belsejében igen friss, hűvös, de kristálytiszta levegő fogadja a látogatót, ami csak akkor tűnik fel igazán, amikor az ember a felszínre érkezik a látogatás végén. A csoport minden tagja egyöntetűen azon a véleményen volt, hogy ide még néhányszor el kell jönni!

A sóbánya megtekintése után Torda és Torockó között, az Aranyos folyó völgyében található Buru vendéglőben vacsoráztunk, szintén festői környezetben. Amikor utána újra Torockóra értünk, a sok friss élmény és a felkeresett gyönyörű helyszínek mellett is, az volt az érzésünk, hogy ez a magyar falu még így is egy különleges hely, mert szépsége és a vendéglátóink magyaros, meleg vendégszeretete olyanná teszi, mintha otthon lennénk. Igazából nem is kell a feltételes mód, hiszen mindannyian tudjuk, hogy ez így is van, Torockó a magyaroké, a miénk. Ide a magyar ember feltöltődni érkezik, s ha esetleg nem tudná, itt megtanulhatja, hogy mit jelent magyarnak lenni. A csodálatos természeti környezet, a környező hegyek és a vidéki, falusias életritmus pedig nyugalmat, békességet áraszt. Pontosan erre volt szükségünk estére, ugyanis igencsak elfáradtunk ezen a napon.

Szombaton várt ránk az út során a legnagyobb kihívás: célul tűztük ki, hogy megmásszuk a Székelykőt, a Torockói-hegység talán leghíresebb, 1 129 méter magas csúcsát. Hogy el ne tévedjünk, a csoporthoz ezen a napon is csatlakozott Móricz József és családja. A reggeli után József vezetésével indultunk el a nagy mászásra. A hegy lábánál házigazdánk, aki a falu szülötte, röviden ismertette Torockó történetét és jelenlegi helyzetét. Kitért arra a sajnálatos jelenségre, hogy érzékelhető egy olyan törekvés, mely a falu elrománosítását célozza, valamint az is jellemző, hogy a hagyományos gazdálkodás is visszaesőben van, egyre kevesebb az állat a házaknál.

Utána nekiindultunk a hegynek, aminek megmászása bizony a Tordai-hasadéknál sokkal nagyobb kihívást jelentett, egy kifejezetten nehéz és veszélyes túraútvonal visz fel a csúcsig, többnyire a hegyről lezúduló kőgörgeteg és patakvölgy nagyon meredek völgyén felfelé. Vizes, nedves időben egyáltalán nem ajánlott itt túrázni, mivel rendkívül csúszóssá válik az amúgy sem túl biztonságos patakvölgy, ráadásul több víz is zúdul lefelé. Nekünk e tekintetben szerencsénk volt, mert az időjárás teljesen száraz volt, de nehezítette a túrát, hogy egy rendkívül forró, nyári kánikulai napon voltunk ott. A mászás során természetesen több alkalommal megálltunk pihenni, némi folyadékot – mindenekelőtt vizet – inni, de még így is rendkívül fárasztó, megterhelő, erőt próbáló feladatnak bizonyult feljutni a Székelykőre. De végül sikerült és erre is nagyon büszkék vagyunk. A csúcsra felérve a házigazdánktól kapott, magunkkal hozott, helyben készült, rendkívül ízletes, falusias jellegű hideg ételeket költöttük el ebédre, majd a tájban való gyönyörködés után elindultunk lefelé, vissza a faluba, de egy másik útvonalon, amelyet némileg könnyebbnek, biztonságosabbnak gondoltunk. Elég az hozzá, hogy a lefelé út nehezebb volt, mint a feljutás, pedig ezt nehezen hittük volna el indulás előtt, a hatalmas sziklatömböt távolról szemlélve. Hiába vezetett ugyanis a lefelé vezető út a Székelykő hátsó, erdővel borított oldalán, legalább annyira meredek volt, mint felfelé, és ha lehet ilyet mondani, akkor talán még csúszósabb is. Egyetértettünk abban, hogy itt lejutni esős időben szinte lehetetlen, de mindenképpen már-már életveszélyes vállalkozás. Szerencsére a csoport minden tagja épségben, komoly sérülések, baleset nélkül leért, bár rendkívül elfáradtunk a túra végére. A falu határába érve az első forráshelynél megállva nagyon jóízűt kortyoltunk a hideg, tiszta vízből. Egy rövid pihenő után a csoport közösen vacsorázott a házigazdával és családjával. A Móricz-család által készített berbecs- és marhapörkölt volt a menü, uborkasalátával, valamint desszertnek a zserbó torockói változata. A rendkívül ízletes vacsora közben és után a szokásos, baráti hangulatú beszélgetés zajlott. Azért persze a nagy fáradtság mindenkin érződött, így viszonylag hamar nyugovóra tért mindenki, ám előtte még a Forrás Borozóban a csoport tagjai beszerezték a Székelykő megmászását tanúsító oklevelüket.

 

Vasárnap, a hazautazás napján a reggeli után elbúcsúztunk szállásadóinktól, megköszöntük nekik a vendéglátást, és egy utolsó sétára indultunk el Torockón. A séta azzal indult, hogy megnéztük Móricz József torockói gazdaságát, mangalicáit, borjúit, megismerkedtünk nagyívű tervével, amivel igazi komplex biogazdasággá akarja átalakítani a most még kissé elhanyagolt állapotban levő, nemrég a tulajdonába került területet. A biogazdaság kialakítása az egyik első állomása lehet annak az útnak, amely elvezethet ahhoz, hogy Torockó legyen biofalu – ezt a mottót dr. Solti Gábor fogalmazta meg a 2014-ben megrendezett I. Torockói Nemzetközi Bio Konferencián. Móricz József egyébként régóta foglalkozik állattartással, a biogazdálkodásban is van már tapasztalata, de ahogy elmondta: a kedvezőnek tűnő feltételekkel most látszik eljönni az az idő, amikor megvalósíthatja álmát, egy torockói biogazdaságot, vendéglátó szolgáltatásokkal kiegészítve. A gazdaság megtekintése után a csoport tagjai még egy utolsó sétát tettek a falu főterén, a Felső piacsoron és az Alsó piacsoron, majd a hazavezető útra mindenki bőségesen vételezett a finom torockói forrásvízből. Hazafelé már csak Körösfőn álltunk meg, ahol megnéztük a templomot és mindenki megvette az erdélyi útra emlékeztető ajándékokat.

 

A csoport tagjai egy rendkívül jól sikerült, nagyon jó hangulatú és élményekben gazdag, intenzív ötnapos kirándulás végén fáradtan, de szívükben rengeteg örök, kedves emlékkel és magyarságtudatukban megerősödve érkeztek haza. Köszönjük minden vendéglátónknak, szállásadóinknak, a főszervezőnek – dr. Solti Gábornak, a csoport és a bioklub vezetőjének – és minden kedves útitársnak! Köszönjük neked Erdélyt, Istenünk!

 

Piliscsaba, 2015. augusztus 19.

Ziegler Gábor

 

A Pilisi Biokertészetk erdélyi útja képekben »

 

 

Pilisi Biokertész Klub

 

 
web counter
Design: Mihalec Hedvig, 2006.